Ady. A portrévá lett arc

„Az album megjelenése alkalmából ezért most csak egy szempontot kínálok a hitetleneknek: talán értelmesebb és többet hoz a szellemi konyhára, ha a pozőrség helyett sorsról beszélünk Adynál.

És a most egy kötetben publikált összes Ady-fénykép elég ékesen érvel emellett. A fotótörténeti ív ugyanis szinte teljesen azonos pályát rajzol ki a költői életmű ívével. Láttuk a megtalált hang és a megtalált arc tudatosan aláhúzott kapcsolatát az 1906-08-as években - a kötet remekül informáló előszavából kiderül, hogy Ady tükör előtt készült az ülésekre Székely Aladárnál, és öltözködését is mélyen átgondolta. És aztán ehhez hasonló tudatossággal, szinte képzőművészeti intencióval készítette el Babits társaságában a híres bibliás képet 1917-ben, hiszen legnagyobb pályatársa emlékezéséből tudjuk, hogy ő vetette fel a közös fénykép ötletét, és a Bibliát is ő, Ady tetette az asztalra, kissé ugyan Babits ízlése ellenére. Nem kérdés, hogy irodalomtörténetet csinált ezzel is, hiszen a képpel mintegy maga mellé állította, fegyverbaráttá és szellemi társsá emelte a kor második legnagyobb költőjét, és egyben kijelölte önmaga utódát is. Hogy aztán a későbbi amatőr fotókon mutatkozó, mindig cigarettázó, mindig borospohár mellett ülő költő vegye át a szerepet a magabiztos vátesztől, mígnem eljut az utolsó, az egykor a Disznófejű Nagyúrral harcoló, de a küzdelemből roncsként kikerülő emberről hírt adó fényképig, melyen a régen mindent és mindenkit a bűvkörükbe vonó szemek páni rémülettel tekintenek oda, ahová hamarosan indulni kell: a halottak élére."

Magyar Narancs