Álom visszhangja hangom

Rab Gusztáv: Szép Ernő: Vőlegény

Szép Ernő vígjátékát kedvezőtlenül fogadta a napi sajtó. A kritikusok bizonyára mást vártak Szép Ernőtől. A Vőlegényben nyomát se találták azoknak a meleg, bensőséges hangon csilingelő csengőknek, melyek Szép Ernő költészetének jellegzetes finom mívű díszei. Szép Ernő félrebillent fejjel, ártatlan mosolygással fogadta a kedvezőtlen kritikák sujtását és fogász hősének hideg józanságával jelentette ki, hogy bizony nagyon szomorú, ha mélyen el kell rejteni a költészet káprázatát úgy, amint annak idején a gazdagok ásták el arany és ezüst tárgyaikat. A líra elásása ellenére is Szép Ernő csengőkkel díszített, babráló keze gyakran ott mozog a színpadon alakjai közt. A hétköznapi fecsegésekből néha kicsendül Szép Ernő méla hangja. Hogy a darab elejétől végig nem méla, ez nem azt bizonyítja, hogy Szép Ernő elfelejtett mélán beszélni. Szép Ernő elásta a mélaságot, az érzelmességet és ezzel együtt eláshatta alakjainak szívét is, de mindezt olyan öntudatosan tette, hogy Szép Ernőt tévedés gyanújával illetni nem lehet.
A Vőlegény a "boldog időkben" játszódik és minden szava a mának materiális zörejét közvetíti a hallgatóság füléhez. A darab felépítésének számító tudatossága előbukkantja Szép Ernő bánkódó arcát, amint tintás tollára mered és nagy sóhajtással mond le a szép szavak muzsikáló karneváljáról, mert ma minden a pénz. Nyilván a ma emberének akarta írni Szép Ernő a pénz tragikomikáját, a ma embere értelmének és nem a szívének. Úgy érezte talán, hogy fülsiketítővé erősödött, prózai zakatolásában ma különösen felszaporodott tömegek sorsát hordozza hátlapján a pénz, az a nagy gyűjtőfogalom, amely legkarmolóbban markol bele a háborúban, lezüllésben, éhségben és rongyokban agyongyötört lelkekbe. A darab hangját a reális, üzleti életből plántálta át Szép Ernő a szereplők szájába bizonyára azzal a hittel, hogy a rideg, metsző próza szuggesztívebb a költői sorok csobogásánál.