Weboldalunk használatával jóváhagyja a cookie-k használatát a Cookie-kkal kapcsolatos irányelv értelmében.

A magyar költészet napja – költők a PIM-ben: Wirth Imre és Puskás Dániel

Ferró Csaba
2022. 04. 11. 10:00:00
A magyar költészet napja – költők a PIM-ben: Wirth Imre és Puskás Dániel

„Mindig az volt a törekvésem, hogy egy olyan helyet hozzunk létre, ahol az irodalomszerető emberek, az alkotók, a közvetítők és a befogadók egyaránt jól érzik magukat.”
(
E. Csorba Csilla, Itt éltem az életemet, Litera.hu)

Április 11-e József Attila születésnapja és egyben a magyar költészet napja, melyre a PIM Bolt webshopja nem csupán akciókkal készült, hanem egy-egy interjúval a múzeumban dolgozó költőkkel. A Petőfi Irodalmi Múzeum életének szerves része volt és a palota falai között tevékenykedett mindig is számos kortárs író, költő és irodalmár, akár munkatársként is. (Erről bővebben a PIM szakmai blogján olvashatnak majd később). Az interjúsorozat első részében a PIM Médiatárában dolgozó Wirth Imrével és Puskás Dániellel beszélgettünk.

A PIM Boltban számos olyan ajándéktárgy szerepel, melyek valamilyen formában a szerzők relikviáit dolgozzák fel vagy jelenítik meg. Hogyan viszonyultok személy szerint a relikviákhoz?

Wirth Imre: Teljesen változó. Van, ami elvarázsol, érzem az auráját, jól beleképzelem magam, más hidegen hagy. De az életemben, azt hiszem, szeretném a legkevésbé kötni magam ilyen módon tárgyakhoz. Bár az apám karórája most éppen ellentmond ennek a tartózkodásnak.

Puskás Dániel: Ha lehetőségem van rá, szeretem dedikáltatni a szerzőkkel, fordítókkal a könyveiket. Érdekes ez a kicsit vallásszerű áhítat, ahogyan például csak egy egyszerű dedikálás során érintkezünk a szerzővel: lesz vele egy jó, közömbös vagy rossz közös élményünk, jó esetben pedig a kérésünkre rajta hagyja a kézjegyét bizonyos tárgyainkon, és ez által az esemény által a tárgyak, mintha képesek lennének többet mondani, többet jelenteni önmaguknál. Mint amikor egy golyóstollról például sokáig az jut eszünkbe, hogy a szerző ezt kérte el tőlünk, mert éppen nem volt nála, holott ez csak egy ugyanolyan reklám toll, mint bármelyik másik. (Persze, a tárgyakra rakódó emlékek esete nálam a környezetemben élő emberekkel is ugyanígy működik.)

Ugyanakkor ez keveredik valami teljesen hétköznapi dimenzióval is, hogy a legtöbb esetben nem megközelíthetetlen szentek vagy istenek a szerzők, hanem sok esetben a felolvasások, estek után szinte ugyanúgy beszélgethetünk velük, mint bárki mással. Furcsa érzés tetten érni ezt magamban, ahogyan keveredik bennem a mitologikus és a racionális gondolkodás, mert azért nem mondom, hogy nem esett jól például látni Tandori szintetizátorát, illetve hogy segíthettem arrébb tenni néhány centivel, noha tudatában vagyok annak is, hogy mennyire nevetséges és abszurd is egyben ez az érzés.


Wirth Imre, Gál Csaba felvétele

Van esetleg olyan tárgy a Relikviatárból, amely személyes kedvencetek? Milyen élményetek fűződik hozzá?

W. I.: Nagyon banális dolog: épp mikor elkezdtem a PIM-ben dolgozni, érkezett be a Pilinszky-hagyaték, ebben láttam egy – mint kiderült – házassági értesítő cédulát, aminek a hátára ceruzával azt írta (gondolom Ingrid Ficheux, Pilinszky felesége), hogy Je t’aime Jancsika. Ez azért nagyon ott volt.

P. D.: 2021 óta dolgozom a PIM-nél, emiatt sajnos még nem ismerem alaposan a Relikviatár gyűjteményét, így nem tudok kellően részletesen válaszolni a kérdésre. Amikor először voltam egy rövidebb körbevezetésen, akkor Babits bombázást átélt írógépe maradt meg bennem, ami mintha átmenet lenne a relikvia, a műalkotás és a műemlék között. A bombázás hatása a hétköznapi használati tárgyat átformálta, a rendeltetésszerű használatára alkalmatlanná tette, így már egyedül relikviaként és valami személytelen erő által keletkezett műalkotásként tudunk rá tekinteni. Ugyanakkor az író emlékének megőrzésén túl a világháborús bombázások borzalmainak elszenvedője és mementója is, ezáltal pedig, bizonyos szempontból, mintha többet tudna a háború pusztításairól magánál a tulajdonosánál is.

Sok olyan hétköznapi tárgy van, ami egyes szerzőknél attribútumszerűen jelenik meg. Van esetleg olyan személyes holmitok, ami szerintetek kifejezetten jellemző rátok, mondhatni „jó” relikvia lenne tőletek?

W. I.: Nincs. Pontosabban a gyerekkor. De olyan relikvia meg nincsen.

P. D.: Nem tudom, hogy van-e olyan dolog, ami jellemző rám. Valószínűleg van, de ezen nem igazán szoktam gondolkodni. Belülről nehezebb érzékelni, hogy mi lehet belőlem hatással a környezetemre, mi marad meg bennük, ha van ilyen. Talán egy kockás ing lehetne ilyen tárgy, persze, ez felvet egy újabb kérdést, hogy melyik.
 


Puskás Dániel, Gál Csaba felvétele

Van olyan ajándéktárgy a PIM Boltból, ami különösen tetszik, vagy szívesen használtok?

W. I.: Millió klassz holmi van ott, árusítottam ezeket jó párszor a PIM standján. Nagyon szeretem az idézetes szövettáskákat, az írói arcképes jegyzetfüzeteket, a kiadványokat, nem meglepő módon Az utolsó indiánkönyv című antológia igen közel áll hozzám.

P. D.: Eddig csak könyveket vettem a múzeumi boltból, de tetszenek még a kitűzők, a vászontáskák és a kerámia bögrék. A könyvek közül nagyon szeretem az albumokat, például a „Magukra maradt bútorok” címűt, amiben a szerzőknek a múzeum gyűjteményében lévő bútorairól készült fényképeit láthatjuk, illetve felvételeket a bútorokról néhai, eredeti „élőhelyükön”, továbbá betekintés nyerhetünk a szerzők otthonaiba.

Ajánlanátok az olvasóknak egy verset, amely jelenleg foglalkoztat, vagy különösen fontos számotokra?

W. I.: Szkárosi Endre Ragyogás című verse:


Életem most véget ért
és onnan folytatom.

Meghal az Idő
ha elmegyek
ragyogás
ha nincs Idő

Meghal a Tér
ha szétzuhan
szárnyalás
ha nincsen Tér

Meghal a szemem
ha elszálltam
na gyerünk már
pokolra velem

Ott nincs idő
ott nincsen tér
ott nincsen fény
csak ragyogás

(Jelenkor, 1998.11.)

P. D.: Alekszandr Blok, orosz költő
Haláltáncok című ciklusának második darabja jutott most eszembe. Ebből a Lator László-féle fordítást idézem, de a ciklusnak ez a szakasza a Tiszatáj 2015/9-es számának 51. oldalán olvasható Baka István és Galgóczy Árpád fordításában is:


„Éjjel, patika, utca, lámpa,
értelmetlen, halotti fény.
Élj még húsz évet – mindhiába,
akkor is így lesz. Nincs remény.

Meghalsz – s kezdődik minden újra,
és nem változik meg soha:
jegesen gyűrűző csatorna,
éj, utca, lámpa, patika.”



 

Az oldal tetejére