Hang-Kép-Írás | Sánta Ferenc

Sánta Ferenc: Téli virágzás (részlet)

Nem haragudtam apámra. Miért is tettem volna? Dolgos ember volt, megszokta a munkát, ha beteg nem volna, maga menne fáért, nem hajtana engem. S hogy mérgesen szólt rám, mit vessek szemére? Láttam reggel óta, s már tegnap is tudtam, annyi fánk van éppen, mi ma délig elég. Igaza volt apámnak, hogy reám kiáltott. Lám, anyám is tudta, s mégis engem védett. Hányfelé kell, hogy ossza az én anyám a szívét! Ha otthon maradunk, semmi tüzünk nem lesz, úgy fekszünk majd le hideg szobában, s ő fázik legjobban, mert miránk rakja minden ruháját. S mikor elindultam, mégis tartott volna, féltett a vihartól, s a hidegtől óvott. Hogy megütötte apám a szemével. Énmiattam tette. A pír elöntötte az arcomat, szégyen fogott el, és érthetetlen, keserű fájdalom. Egyszerre sajnáltam anyámat, apámat és magamat is hozzá. De legjobban mégis az édesapámat. Sosem bántott volna, s mióta beteg lett, hányszor megütött már. Alighogy felkeltem, ripakodik reám. Nem állhattam estig egy percig sem előtte. Ha más munka nem volt, cipőt javíttatott. Maga mellé parancsolt az ágya széléhez, cérnát siríttetett, ölteni tanított. Sorba vétette mindenki cipőjét, és bevarratta vélem a legkisebb lyukat is. Úgy nézett rám ilyenkor, mintha legelőször látna. Arcomba mélyesztette egészen a szemét, hosszan vizsgálgatott. A láz kiverte sokszor, s minél jobban izzadt, mind többet parancsolt. Zárat javíttatott, a kályhát pucoltatta, az ágyat szétszedette, s hol engedtek a szegek, megkalapáltatta. Sorba a munkákat, mit ő végzett eddig, egytől egyig mind reám parancsolta. Szüksége sem volt legtöbbnek, mégis készíttette. Nézte, hogy csinálom, a kezem járását, s nem hagyott pihenni. Ha nem csináltam kedvvel, és valamit vétettem, rögvest reám csapott, s szidott, mint a bokrot. Minél többször ütött, én mindjobban sajnáltam. Magam sem tudom, miért, nem a haragom gyűlt, csak sajnáltam egyre.