Weboldalunk használatával jóváhagyja a cookie-k használatát a Cookie-kkal kapcsolatos irányelv értelmében.
2.200 Ft
1.760 Ft
Kedvezmény: 440 Ft 20%
Menny.:db
Gyártó: Petőfi Irodalmi Múzeum
Elérhetőség: Raktáron

„helyretolni azt"
Tanulmányok Örkény Istvánról

A kötet a Petőfi Irodalmi Múzeum „Mi mennyi? - Örkény István százéves” című kiállítással összhangban megrendezett konferencia előadásai alapján készült.

Nem értékelt

Helyretolni azt

2.200 Ft
1.760 Ft
Kedvezmény: 440 Ft 20%
Menny.:db
Kívánságlistára teszem

Leírás

„helyretolni azt"
Tanulmányok Örkény Istvánról

Szerk.: Palkó Gábor, Szirák Péter

Petőfi Irodalmi Múzeum
Budapest, 2016

ISBN: 978 615 5517 13 6
ISSN: 2064-7581

"Örkény István nagy érdeme, hogy a baloldali kollektivizmus béklyóitól szabadulva az 50-es-60-as években merészen és sikeresen újította meg a magyar elbeszélő próza kifejezőeszközeit és drámái révén nagy hatással volt a színházi játéknyelvre is. Korai mestereihez, Kosztolányihoz és Karinthyhoz, valamint a frissen felfedezett Kafkához kapcsolódva a rövidtörténet hagyományának jelentős alakjává vált. Az elbeszélői közlés visszafogottsága és az ironikus-groteszk hangvétel az „egyperceseket" izgalmasan talányossá tette, a köznapi szituációkat és a mindennapok nyelviségét idéző alakításmód az irodalmiság új lehetőségeit aknázta ki.

A centenáriumi évben (melyet a Petőfi Irodalmi Múzeum a „Mi mennyi? - Örkény István százéves” című kiállítással ünnepelt) rendezett tanácskozásunk célja az volt, hogy valóságos kérdések feltevésével elevenítsük meg Örkény István életművét, s hogy ezáltal a szellemi jelen üzenetévé formálhassuk az alkotásaival való újbóli találkozást. Jelen kötet e konferencia előadásainak szerkesztett szövegeit tartalmazza, kiegészítve néhány olyan tanulmánnyal, amelyek szerzői az Örkény-olvasás jövőbeli horizontjának kirajzolásában kulcsszerepet játszhatnak."

(Részlet Palkó Gábor és Szirák Péter által a kötethez írt Előszóból)

Paraméterek

Író Örkény István
oldalszám 176
hosszúság 20 cm
szélesség 13 cm
súly 205 g

Vélemények

Erről a termékről még nem érkezett vélemény.

Irodalmi töltet

Esterházy Péter: „Úgy kell rúgni, művészkém!” (részlet)

Emlékeim szerint, amikor Örkény István első egypercesei megjelentek, még nem létezett Közép-Európa, csupán Kelet-Európa, azaz volt, ami volt, csak még nem beszéltek róla. (Definíció: Közép-E. a divatba jött Kelet-E.) Azonnal roppant népszerűek lettek az írások, társaságban, mintha viccek volnának, mesélték, mint népdalt énekelték, és az utcán a borbélylegények is fütyülték, akár a Traviatát. Ha pedig az ember fejből citálta a legújabbakat, hódítási esélyei megnövekedtek a nőknél (férfiaknál etc.).
És ha legjobb barátunkkal arról tűnődtünk, hogy mi is az, ami a legújabb lányból hiányzik, „noha szép, de még milyen szép!, tündöklő, igézetes”, akkor nehéz szívvel mondtuk ki a megoldást, az Örkény-mondatot, a lélek melege, az hiányzik belőle. Persze ehhez még hozzá kell tenni valamit. Mit? Hogy szép. Hogy tündöklő… De valami, valami kevés, valami apróság mégis hiányzik belőle. A lélek melege, sóhajtotta aztán valamelyikünk.

[...]

A rövid levélke, melyet barátjának írt az orosz frontról, már egy egyperces: „Se operába, se hangversenyre nem nagyon járok. Mostanában a hasoncsúszásra és az emberölésre fektetem a hangsúlyt.”

Csak 1946 végén került haza a hadifogságból („sokszor kerültem a halál közelébe, jártam olyan mélységekben, ahol az emberi morál megszűnt”), aztán sodorta tovább a nehéz kelet-európai történelem. Innét is inkább csupán egy anekdotát említek. Örkény akkoriban afféle szocialista realista újságíróként riportokat is írt az épülő szocializmus tárgykörében. Egy átadásra váró vaskohóról tudósított épp, amikor az őt informáló öreg szaki megtudta, hogy Örkény a híres Österreicher patikus fia, erre bizalommal félrevonta, a hatalmas építkezésre mutatott, és azt mondta: „Szar fog itt folyni, Österreicher elvtárs, nem acél.” A mondat nem épült bele a riportba, de túlélt mindent akkorról. Aktuális, jól használható, élő mondat.

Az egypercesek is nagyon élők, nem „régi” szövegek, nem esetleg érdekes híradások egy elmúlt időről, rendszerről. Nádas Péter azt mondta egy interjúban, hogy neki „olyan Örkényt olvasni, mint tengervízben fürödni. Most a tengert értsük úgy, hogy valamilyen végtelen meg elérhetetlen, mert, mondjuk, Magyarországnak nincsen tengere”.

Az egypercesek egyszerre a tenger meg a magyar pocsolya, úgy kozmikusak, hogy pontos bevezetést adnak a magyar történelembe, mentalitásba. És ennek már (természetesen) köze van a műfajhoz. Titokzatos tárgy az Örkény egypercese. Nem tisztán rövidpróza, sokféléből van kikeverve. Anekdota (mégpedig nem a magyar, amely szereti magát mindig győztesnek látni, így a kedélyes öncsalás műfaja, inkább a cseh verzió, melyben több az önirónia, az önmagunkon való nevetés), aforizma, jegyzet, talált tárgy, mese, vicc, parabola, van itt mindenből, van Kafka, de Örkény parabolái egyszersmind paródiák is, Danyiil Harmszban több a költészet, Peter Bichsel otthonosabb.

Örkény menekül, és méltóságát az adja, hogy tudja, nincs hova.

Mi, magyar írók, ezer szállal kapcsolódunk hozzá. Ami nyelvhasználatát illeti, Örkény a Kosztolányi-féle purista vonalba tartozik. Hiányzik belőle minden szentimentalizmus, mondjuk, ez köti a legnagyobb józanhoz, Mészöly Miklóshoz, meg még a szövegeknek a szikársága, a mondatok dísztelen puritánsága. Reménytelen (magyar) küzdelmet folytat a fogalmak tisztázásáért, ebben Nádas Örkény-tanítvány, a romlékony köznyelv használata pedig e sorok írójának adott bátorságot – saját magához. Én még Kertész kegyetlen iróniája mögül is hallom Örkényt.

[...]

Olykor olyanok az egypercesek, mintha azok az Auschwitz utáni versek volnának, melyeket nem lehet megírni. Martin Lüdke említi az új Semprun-könyvről szóló kritikájában, hogy Semprunt majdnem baj érte annak idején a táborban a német kultúrában való jártassága miatt. Ezt a magyar olvasó már rég tudja az In memoriam dr. K. H G. című írásból.

– Hölderlin ist Ihnen unbekannt? – kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.

– Ki volt az? – kérdezte a német őr.

– Aki a Hyperiont írta – magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. – A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?

– Kik ezek? – kérdezte az őr.

– Költők – mondta dr. K. H. G. – Schiller nevét sem ismeri?

– De ismerem – mondta a német őr.

– És Rilkét?

– Őt is – mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t.

 

A világ, mondjuk így, ontologikus abszurditását mára fölváltotta a hétfők, keddek abszurditása. Így siklanak az egypercesek is ég és föld közt. A hihetetlenből hihető lesz, ami végképp hihetetlen. Ki érti ezt?, ez Örkény alapkérdése. De ha nem értjük is, vagyunk, akik vagyunk, megismételhetetlenek.

 

– Ki vagy, te hosszú hajú, sudár, szép, fiatal lány?

– Az én teljes nevem Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga, de csak úgy becéznek: Kuksi. És a bácsi kicsoda?

– Az én nevem is Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga, és engem is Kuksinak szoktak becézni.

– Érdekes. De hiszen a bácsi öreg, kopasz és jobb szeme egészen fenn van akadva… Én ezt nem egészen értem.

– Tanuld meg, Kuksi, hogy nincs két egyforma Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga a világon.

– Milyen kár!

– Bizony, ez nincs másképp.

Ki érti ezt? És: Bizony, ez nincs másképp.

Szomorú, sokat szenvedett ember, így gondoltam rá mindig. Hogy kortárs. Hogy kelet-európai, tehát sokat tud. Sokat és ab ovo keveset. Mindezt látni véltem a meggyűrt, nehéz, nevetős arcán. Több mint húsz éve halt meg, 1979-ben, az irodalmi emlékezet ilyenkor a leghálátlanabb, legfeledékenyebb. Örkény a nagy kivétel. Természetesen én nem akarom semmire rábeszélni az olvasót, egyszerűen csak nem látom értelmét nem elolvasni ezt a könyvet. Annyi ránc volt az arcán, mint a nagymamámén. Ha most regényben volnánk, azt mondanám, pontosan ugyanannyi, megszámoltam.

Az oldal tetejére