A PIM Múzeumi Bolt kínálata, írói aláírásokkal elérhető itt
Aláíráshamisítók és rajongói levelek – Ady Endre
Az irodalmi köztudatban hosszú ideig élt az a vélekedés, miszerint Ady leveleit idegen kezek írták volna alá. Ennek egyik alapja Ady Lajosnak, Endre testvérének, az az állítása, miszerint Ady Brüll Adéllal való szakítása után megszaporodott olvasónők leveleire közösen válaszoltak volna. Ugyanakkor sem Ady, sem az öccse írásával írt válaszlevelek nem kerültek idáig elő. Egy másik gyanúsítottja a költő aláírása hamísításának Steinfeld Nándor, aki titkári teendőket látott el Adynál – többek között a költő levelezését intézte.
Ady Endre és Steinfeld Nándor, Székely Aladár / PIM Gyűjtemény
Bár arra van bizonyíték, hogy Steinfeld valóban válaszolt Ady helyett néhány kevésbé jelentős levélre vagy a költő tollba mondta neki levelei megszövegezését, arra a vélekedésre viszont nem került elő azt igazoló dokumentum, hogy a titkár valóban Ady kézírását utánozva, egyes szám első személyben fogalmazott volna leveleket. Ennek a pletykának valószínűleg nem lehet több alapja annál, hogy Steinfeld Nándor egyszer rögtönözve bemutatta Tolnai Gábor irodalomtörténésznek az Ady-kézírás utánzásának képességét.
Ezen kívül még Boncza Bertáról is köztudott volt, hogy remekül tudta férje stílusát és írásképét utánozni. Mint Pfeiffer Ernő, Ady Veres Pálné utcai szomszédja visszaemlékezik, Csinszkát „untatta a rajongó hölgytípus. A garmadaszámra érkezett levelekre sokszor válaszolt Bertuka, sőt az állandóan ostromolt aláírásokat is rendszerint ő szolgáltatta: csodálatosan utánozta Bandi stílusát és írását.” Jelenlegi tudásunk szerint azonban ezeket a leveleket mind Ady megbízásából, előre megbeszélt tartalommal írták „titkárai”, a költő el is olvasta őket, némelyiket ő maga személyesen alá is írta. De hölgyrajongói bánatára előfordulhat, hogy a keményen kiharcolt autogramok között kering néhány hamisítvány is.
A név szabályai – Petőfi Sándor
A személy beazonosíthatóságán túl a szerzői név és aláírás azonban többet is jelölhet. Schein Gábor író, irodalomtörténész például arról beszél, az irodalmi színtéren tetten érhető egy olyan kimondatlan eljárás és szabályrendszer, amely szerint kellene egy írónak felépítenie szerzői énjét.1 És az írói identitásában mi sem természetesebb, hogy az író neve jelentős szerepet játszik. Ilyen rejtett szabályok lehetnek Schein szerint a név sűrített jelentéstartománya, a rokoni (leginkább az apa-fiú) viszonyok elrejtése, illetve „az idegen hangzás” elkerülése.
Nem csoda, hogy a 19. században a nemzeti irodalom megszületésének igényével együtt megfogalmazódott a magyar – vagy legalább is magyarnak hangzó – írónevekre való igény is. Számos íróban a magyar identitásuk kialakulása éppen nevük változtatásában öltött testet. Ki is lenne erre jobb példa, mint Petőfi Sándor maga, aki saját nemzeti identitását és a magyar irodalomban elfoglalt helyét éppen az idegen hangzású Petrovics apai név magyarításával erősítette meg. A PIM kézirattárában számos olyan dokumentum fellelhető, amelyekben Petőfi neve új formájának aláírását gyakorolja ki, ezzel is kidolgozva írói imázsát.
Forrás: PIM Kézirattár
„Nem köszönni őseimnek még egy t betűt sem” – Babits Mihály
Hasonló gondolatokat mérlegelt írói pályája során Babits Mihály is, akit hosszan foglalkoztatott a kérdés: van-e saját funkcióján túlmutató jelentősége a névnek. Azonos-e a személy az őt jelölő névvel vagy a hírnév során el is tudnak különülni és egymástól függetlenül létezni? Névjegyemre című verse e vívódásnak ad hangot:
„A név, mely áll e kis papíron,
kimondva szó, mely száll tova.
Lehellet és üres jel annak,
ki nem hallotta még soha!”
Pályája kezdetén Babits sokáig félt a nyilvános szerepléstől és nem publikálta verseit, vagy csak azzal a feltétellel, hogy nevét nem tüntetik fel. Az is hosszú ideig eldöntetlen kérdés maradt számára, vajon kifejezheti-e a személyiséget a neve vagy az csak egy önkényesen kijelölt szó. Babits önmagának is ellentmondva gyakran változtatta meg véleményét erről a kérdésről és variálta saját nevének írásmódját is.
Babits Mihály, 1924. Forrás: PIM Gyűjtemény
Fiatal korában nevét például nem ts-sel, hanem cs-vel jegyezte, ezzel is kifejezve azt, hogy a nemesi származást visszhangzó név nem fejezi ki viselőjének demokratikus nézeteit: „Magamtól akartam lenni, ami tudok; nem köszönni őseimnek még egy t betüt sem! Aki a címert kapta, nem én vagyok; sőt én talán egészen más ember vagyok. […] Ha Jókai írhatta i-vel a nevét, az ősi ypszilon helyett, hogy demokratikus érzületéről bizonyságot tegyen: én is írhatom cé-es-sel a magamét - véltem büszkén. Úgy is írtam azontúl, éveken át, az otthoniak nagy botránkozására (apám nem élt már ekkor). Helyesen tettem-e, más kérdés. Bizonyos, hogy később magam is gyermekesnek éreztem dacomat, s némileg túlhaladottnak az eszmemenetet is, amely sugallta. A családi név kétféle írása sok apró zavart és kényelmetlenséget okozott; végül magam kértem helyesbítését az összes fórumokon.” (Babits Mihály: Nevek, ősök, címerek)
Az írói aláírások ma már egyre szélesebb körben terjednek el ruhák és használati tárgyak dizájnelemeiként. Mintha a szerzők szignói már nem csak saját, hanem olvasóik identitásának kifejezői is lennének. Viselni kedvenc írónk aláírását megidézi a szerző misztikus jelenlétét, s ezáltal tudunk velük, (mégha csak részlegesen is) azonosulni.
1 Schein Gábor: A megtartott név. A magyar irodalmi névadás kutatásának 75 éve. Konferenciaelőadás. Petőfi Irodalmi Múzeum, 2009.
