Kertész vagyok és ez büszkeségem I.

Jókai Mór: Mire kell a fűmag

– Kérek ezért a piczuláért fűmagot, – mondja egy gyászruhába öltözött asszony, a boltba belépve.

– Minek magának az a fűmag? – kérdi a boltos.

– Elvetem, hogy kikeljen.

– Hová veti el? Van magának kertje?

– Igenis: nincs kertem. Zsellérházban lakom; annak az udvarán pedig magától is nő fű elég; de még laboda is, aztán meg kutyakapor.

– Hát akkor minek magának egy piczula ára fűmag?

– Hát tetszik tudni, szegény özvegyasszony vagyok. Mult héten halt meg az uram, Isten nyugtassa meg szegényt.

– Ismertem. Kalapos volt.

– Nagyon jó ember volt: szerette a krumplit.

– Mikor már pálinkának volt kifőzve.

– Igenis, úgy szerette. Még most is szeretné, ha meg nem halt volna. De hát meg kellett neki kóstolni a keserű halált s engemet itt hagyni szomorú özvegységre. Már most ki csinál kalapot az egész falunak?

– Jó az Isten, majd gondoskodik róla.

– Már gondoskodott is. Itt van egy kalapos legény a városból, a ki a megboldogultamnak a hátrahagyott szerszámait megvenné; mert hát sok szerszám kell a kalapossághoz; – de hát nincs szegénykének pénze; – hát aztán azt gondolta ki, hogy elvesz engem feleségül; akkor aztán a szerszámot is megkapja.

– No hát csak fel kell neki csapni izibe.

– A bizony! De a szegény megboldogultam (most is könybe lábad a szemem, mikor rágondolok) a halálos órájában esküszavamat vette, hogy ha ő meghalálozik, én addig férjhez nem megyek, a míg az ő sirján ki nem zöldül a fű.

– Ahá! Értem. Hát arra kell a fűmag? Hát csak azért kérdtem, mert oda négy krajczár ára is elég lesz.

– No lám, milyen jó, ha az ember a baját elmondja valami jó embernek. Már most megmarad hat krajczár s ez épen jó lesz.

– Egy kis papramorgóra a vőlegénynek.

– Igenis. Azt akartam mondani. Köszönöm a jó tanácsot. Az Isten áldja meg jártában-keltében, még az unokáinak az unokáit is: a miért a szegény özvegy asszonyok sorsát ilyen igazán szivén hordozza.