Kertész vagyok és ez büszkeségem II.

Hogy fogtuk meg a szelet?

Embernek nincs arról fogalma, hogy mi volt az a svábhegyi szél. - Elfujta az a lámpást a szobában a bezárt ablakon keresztül s ha jó kedve szottyant, három napig ki nem lehetett miatta lépni a szobábul: juliusban lefagyasztotta a fölfutó paszulyt.

Most már csak »volt!« Gondolom, hogy ő még mindig fuj; de én már nem veszek róla tudomást.

A legelső dolgom az volt, hogy észak és nyugot felől a házam előtti fönsikot beültettem lombfákkal.

Ezek védik most meg a gyümölcsösömet a pusztitó szelektől. A déli széltől nem kell védelem, az nem rongálja a gyümölcsöt, keleti szél ritkán támad.

A védő parkot a következő fákból állitottam össze: hársfa (háromféle: fekete, veres és ezüstlevelü), azután kétféle juhar, szilfa, barkóczafa, vadgesztenye, végre diófa. Az akáczfa gyorsan nő, de a szelet nem fogja föl: legkésőbben levelesedik meg s leghamarabb lehullatja a lombját. A tölgy is jó, de szörnyü lassan fejlődik. Legháládatosabb a hárs. Aztán az a háromféle hárs, tiz napi időközökben virágozván (legelőbb a fekete, legutóbb a fehér levelü), egy hónapon át az egész háztájam fürdik a fölséges ámbraillatban.

(Van még egy mindezeknél kitünőbb hársfaj is: az orosz hársfa; ennek a levele olyan, mint a bőr; látható egy egész sétány belőle a városligeti kiállitási parkban. Gyönyörü egy fa! Kapható a berlini akklimatáló kertészeti intézetben. Csak egy baj van vele. Az, hogy darabja 17 (olvasd tizenhét) forint!

(Jókai Mór: Kertészgazdászati jegyzetek)