Weboldalunk használatával jóváhagyja a cookie-k használatát a Cookie-kkal kapcsolatos irányelv értelmében.

A magyar költészet napja – Költők a PIM-ben: Mirtse Zsuzsa, Babiczky Tibor és Halmi Tibor

Ferró Csaba
2022. 04. 11. 16:00:00
A magyar költészet napja – Költők a PIM-ben: Mirtse Zsuzsa, Babiczky Tibor és Halmi Tibor

Folytatódik a PIM Bolt költészetnapi interjúsorozata, amelyben a Petőfi Irodalmi Múzeumban dolgozó kortárs költőkkel beszélgettünk. A második részben Mirtse Zsuzsa, Babiczky Tibor és Halmi Tibor válaszolt kérdéseinkre.

A PIM Bolt kínálatában számos olyan ajándéktárgy található, amelyek valamilyen formában a szerzők relikviáit dolgozzák fel vagy jelenítik meg. Ti hogyan viszonyultok a relikviákhoz?

Mirtse Zsuzsa: Bensőséges kapcsolatban vagyok a tárgyaimmal, és szeretem is a szép tárgyakat. Jóakaróim szerint zsibvásárban élek, ami persze nem igaz, de tény, hogy kellemes eklektikában megfér egymás mellett a cserépkorsó, a rézmérleg és a faragott tükör a világomban. Jól érzem magam közöttük. Bárhová vet a sorsom, pillanatok alatt belakom a teret. Ugyanakkor a tömegtermelés korában picit nyomasztó erre a szóra gondolnom. Mi az, amit magunk mögött hagyhatunk majd? A fogalmam sincs, honnan a táskámba került golyóstollat? A mobiltelefonomat, amelyet pár évenként cserélek? A lebomló farmeromat, amely magától is szétesik egy idő után? Az örökölt réznagyító számíthat-e relikviának, ha nem is az enyém volt, és nem is használom – csak szeretem az íróasztalon nézegetni. Mintha eljött volna annak az ideje, hogy elővegyük, átgondoljuk a relikvia szóval kapcsolatos emlékeinket.


Mirtse Zsuzsa

Babiczky Tibor: Olyan törékennyé válik minden tárgy, amelynek meghal a tulajdonosa. A hiány, amit az úgynevezett relikviákból felém sugározni érzek, szívfacsaró. Van is, és egyszerre nincsen.

Halmi Tibor: Szerintem a hagyatékképződés a mai szépírók esetében igen problémás. Kezdve azzal, hogy a legtöbben ma már nem papíron, hanem számítógépen dolgoznak, és a levélváltásaikat is az elektronikus levelezési rendszerek valamelyikén bonyolítják le. Így, ha csak direkt nem az a „mániája” egy szerzőnek, hogy hagyományos levelezést folytasson a környezetével, akárcsak Tandori, aligha marad fenn tőlünk bármilyen személyes irat. A számítógépes szövegszerkesztő „árnyékában” ma már a kézírást is gyakorolni kell.

Mindemellett az én generációm jellemzően az itthon jól ismert, árban könnyebben elérhető lakberendezési áruházláncok termékeivel, vagy a szülők, nagyszülők által rájuk hagyományozott bútorokkal bástyázhatjuk körbe magunkat. Ezzel talán nincs is semmi baj. Sőt, lehet, hogy mi már minden egzisztenciális szorongás mellett, eleve nem tulajdonítunk túl nagy jelentőséget a minket körülvevő tárgyi kultúrának, legalábbis nem ragaszkodunk hozzá úgy, mint mondjuk az elődeink.

Ha azonban fennállna egy olyan helyzet, hogy sürgősen el kellene hagyni az otthonom, sajnálnám hátrahagyni azt a pár tucat dedikált könyvemet, két kéziratos formában meglevő, szerzői dedikációval ellátott verset Kemény Istvántól és Györe Balázstól, és bizony sajnálnám azt a szép madártollat is, amelyet a barátnőm szerzett, hogy Az utolsó indiánkönyv antológiában szereplő versemhez az indiános szerzői portrét elkészíthessem.

Van esetleg olyan tárgy a PIM Relikviatárból, ami személyes kedvencetek?

M. Zs.: A régi tárgyak bonyolultak voltak, volt bennük munka, idő. Akár Jókai Mór díszszekrényére, akár az Arany Jánoshoz köthető faliórára gondolunk – nem is tudnék választani közülük. Mindegyik másért kedves vagy megrendítő. A konflisos-kávéházas-kalapos-míderes világ közelebb áll hozzám, mint a fotocellás üvegpaloták világa, de ha akkor éltem volna, most nem élhetnék már, így jól van minden mégis úgy, ahogy van. Próbálom a tömegben az egyedit megtalálni, azt, ami megszólít, amit kedvemre nézegethetek hosszasan, amiről mesélni is tudok.

B. T.: Babits bombázástól megolvadt írógépe egy elég erős szimbólum.

H. T.: 2022 januárjában kezdtem el a Petőfi Irodalmi Múzeum Közönségkapcsolatok és Rendezvényszervezési Főosztályán dolgozni rendezvényszervezőként. Szinte az első pillanattól kezdve fő feladatommá vált a múzeumba érkező kortárs hagyatékok köré programokat szervezni. Így kerültem közvetlen közelébe a Tandori-hagyatéknak, és láttam bele a Kézirattár, a Médiatár, valamint kisebb mértékben a Művészeti, Relikvia- és Fotótár munkájába. Szerencsés együttállás volt. Miközben a munkámat végeztem, információkat gyűjtöttem a kollégáktól egy lehetséges program megvalósításához, releváns tudásanyaggal gazdagítottam a bennem szunnyadó, tudásszomjas költőt. Sok érdekességre bukkantam: Tandori levelezéseibe, rajzaiba, „madaras-dossziéiba” futottam bele, sőt, magnókazetták hangfelvételeibe hallgathattam bele, melyek a költő azon korszakáról tudósítanak, amelyben a világ elől elvonultan élt. Ez volt Tandori híres „madaras korszaka”. De mind közül talán a költő elektromos orgonája volt rám a legnagyobb hatással, ugyanis Györe Balázs jóvoltából tudomásom volt arról, hogy ez a sokrétű zseni még zenét is szerzett, de tárgyi bizonyítóm mindezidáig nem volt erre a megállapításra.


Halmi Tibor, Gál Csaba felvétele

Sok az olyan hétköznapi tárgy, ami egyes szerzőknél attribútumszerűen jelenik meg. Van esetleg olyan személyes holmitok, amely szerintetek kifejezetten jellemző rátok?

M. Zs.: Azt hiszem, a gyűrűm és a karkötőm ilyen talán. Mindkét tárgy egy honfoglalás kori, női sírban talált lelet (ezüstből, aranyozással készült övveret növényi díszítéssel) másolata alapján készült. Egy kreatív ötvös tervezett belőlük ékszereket, nagy ötlet! Érdekes a két nemesfém együtt. Kétezer éve még nem zavart senkit az arany és az ezüst egy ékszeren, hiszen a Nap féme az arany, a Holdé az ezüst, együtt a teljesség, a világosság és a sötétség, a nappal és az éjszaka. És ez a legnagyobb rendben volt szerintük így. Szerintem is. Ugyanakkor sok mai ötvös valószínűleg csóválná a fejét. Lehet, ha tudnák, miért van így, nem csóválnák tovább. Fontos, hogy értsem is azt, amit látok. Persze, ha van mit megérteni rajta, ha üzenni akar és tud nekem. Talán ezért sem zavaróak az aranyozott csöppek az ezüst között, szépnek látom őket. Ezekről az ékszereimről szívesen is beszélek, hozzám nőttek, együtt éltek meg velem jót és rosszat: cipeltük a bőröndöket, ott voltak dedikálásnál az ujjaimon-karomon, nagyon sokat láttak az életemből.

Aztán van egy pici játékoroszlán, aki mindig ott van velem, ha utazom, vagy ha fellépésem van. Ő a Kisori. Van egy barátja is, egy plüssbagoly. Kisoroszlán a nappalaimra vigyáz, a bagoly az éjszakáimra. Nem tudom, hogy relikviaként komolyan vehetők-e, de elképzelhetetlen nélkülük az életem, és úgysem halunk meg természetesen. Szeretem a szép formájú köveket is, komoly gyűjteményem van belőlük. Az egyiket több kilométeren keresztül cipeltem ki egy erdőből, mert megtetszett az eredete. Most is itt van az ablakomban. De mindezek előtt azokat a képeket, festményeket, grafikákat tartom a legfontosabbnak, amelyeket a meséimhez, verseimhez készítettek azok a művésztársaim, akik a köteteimet illusztrációikkal ajándékozták meg: tussal, akvarellel, grafittal vagy rézkarc formájában. Azt hiszem, ezek a legnagyobb kincseim.

B. T.: Kézzel írok, úgyhogy nekem talán a noteszeim. Meg a tollam. Esetleg még az öngyújtóm.


Babiczky Tibor, Gál Csaba felvétele

H. T.: A már korábban említett bekeretezett kéziratok, az általam nagyra tartott költőktől, ilyenek. „Relikviagyanús” tárgyak. A Petőfi Irodalom Múzeum előtt az Írók Boltjában dolgoztam négy és fél évig, ahol is megmutattam a frissen bekeretezett kéziratot Györe Balázsnak, aki azzal kommentálta a mutatványt, hogy versének bekeretezése és (későbbi falra kerülése) felér egy Üveggolyó-díjjal. (Az Üveggolyó-díj a boltban nagy renoméval és hagyománnyal bír.) Talán még egy-egy kedves könyvdedikációt emelnék ki, melyeket nekem szignóztak. Nyerges Gábor Ádám költőtársam és barátom dedikációi, valamint Fráter Zoltán aláírásai ilyenek. Az ő könyveiket nagy becsben tartom. Hasonlóképpen vagyok Kemény István Hideg című kötetével, melyet első kötetem bemutatója napján írattam alá a költővel. Az ő aláírása nem kevésbé személyes az előbbieknél, azonban a dedikáció számomra egy plusz emocionális töltettel is bír, ugyanis a költő a kötetbemutató „díszvendégeként” és meghívott beszélgetőpartnereként ragadott tollat.

 Van olyan ajándéktárgy a PIM Bolt kínálatában, ami különösen tetszik, vagy szívesen használjátok?

M. Zs.: Az esernyő ilyen (a termék jelenleg online nem, csak a PIM Bolt kitelepülésein kapható – a szerk.). Jelenleg egy parányi, összecsukható ernyőt használok, mert az belefér a hátizsákomba. Bár azon is írók nevei lehetnének…

B. T.: A noteszek és a szemüvegtörlő.

H. T.: Bár nem feltétlenül az én stílusom a különféle feliratos, ábrás termékek használata, ajándékozása, azonban a múzeum webshopjában számos érdekes és kreatív dolog található. Például a Petőfi-kitűzők közül az, amelyiken a „szabadság” felirat szerepel, és úgy néz ki, mintha a Sex Pistols zenekar jelvénye/kitűzője volna, szívesen hordanám. Illetve nagyon stílusosak, diszkrétek (és nem különben hasznosak) a Kassák Múzeum vászontáskái. A fekete alapon piros „K” logóval ellátott darabot szívesen használnám.

Ajánlanátok az olvasóknak egy verset, ami jelenleg foglalkoztat benneteket, vagy valami más okból különösen fontos számotokra?

M. Zs.: Egy verset nem szeretnék ajánlani, ezret, százezret inkább. A jó vers olyan esszenciája a létezésnek, amely nélkül nem tudom elképzelni a mindennapjaimat. De sokszor nem is kell egy egész vers, mert egy sor is örömöt ad, ha rágondolok. Például: „Elhull a virág, eliramlik az élet…”  Tökéletes. Sem hozzátenni, sem elvenni nem lehet belőle. Az ilyet szeretem.

B. T.: Kavafisztól Az Isten elhagyja Antoniust című verset nem lehet elégszer újraolvasni:


Ha éjféli órán hirtelen hallatik
egy láthatatlan kórus bevonulása
kényes zenék, hangok kíséretében -
mert a szerencséd immár alászáll, tetteid
kudarcba fúltak, életed tervei
mind tévelygésre váltak - hiába ne panaszkodj.
Mint aki készen áll régóta, mint aki mer,
üdvözöld búcsúzóul Alexandriát, a tűnőt.
Főleg ne csald magad, ne mondd, hogy mindez úgyis
csak álom, a füled csalódás martaléka:
ily léha reményeket magadba ne fogadj.

Mint aki készen áll régóta, mint aki mer,
mint aki e városhoz méltónak ítéltetett.
Lépj hát erős léptekkel ablakodhoz,
és halld megrendüléssel, de a gyávák
könyörgő jajveszékelése nélkül,
a végsőül adatott gyönyört, a hangokat,
a misztikus kórus kényes fuvoláit,

s vesztett városodat üdvözöld búcsúzóul.
(Vas István fordítása)


H. T.: Ugyancsak a Tandori-hagyatékkal való foglalkozásom eredményeként kerültem közelebbi viszonyba a költő Még így sem című kötetével. Melyet igaz, korábban is forgattam, de a programokra való felkészülés elengedhetetlen részeként szisztematikusan újraolvastam, és rendkívül izgalmas szövegekre bukkantam benne. Ilyen például a költő 1976711/b című verse, mely a kötet sok más szövegéhez képest keresetlenségével, látszólagos eszköztelenségével, a tartalmat nem leuraló formajátékával (ez idő tájt Tandori napi több, mint húsz szonettet írt, és ezekben a számozott, egymás után következő szövegekben sokat kísérletezett a forma megbontásával) nyűgözött le.

Írói értelemben engem is foglalkoztat a nosztalgia keserű megélése, a gúzsba kötő, furcsa sóvárgás a tegnapok, a tegnapelőttök iránt, mintha azok a napok olyan különlegesek lennének. Az a keserédes melankólia, amelynek hatására az ember rövid időre „kitűnik”, kihalványul a saját, közvetlen hétköznapjaiból. De a vers elbeszélője nem csak ezt az érzetet fogalmazza meg megkapóan, hanem e „káros” érzettel szemben ellenjavaslattal, mi több, költői programmal is él. Egy olyan mentálhigiénés praktikát oszt meg velünk, amelynek következtében mi, elhalványodásra hajlamosak, visszaránthatjuk önmagunkat (saját hajunknál fogva) a kísértő tünékenységből. A program így szól: „Azt nézem, ami van, ami elégszer // ismétlődik ahhoz, hogy ne lehessen // egyszer.”  Azt hiszem, ennél aligha van szükségünk jobb tanácsra. És ha magunkévá tettük ezt a fenomenológiai praktikát, a szeszélyes, folyton változó széljárás sem billenthet ki minket az egyensúlyunkból, készek leszünk az időjárást úgy kezelni akár az angolok, könnyedén, praktikusan. Nem folytatom. Íme a vers: 


​Tandori Dezső: 1976711/b

Fúj a szél. Mennyit bajlódtam a széllel;
s most megörülök neki, mert a régi
igyekezetek idejét idézi,
amikor még a hajam szanaszéjjel

fújta, és ez fontos volt. Mintha kézzel
kapkodnám a fákat, most; egy levélnyi
szélre se lehet soha visszanézni.
Azt nézem, ami van, ami elégszer

ismétlődik ahhoz, hogy ne lehessen
egyszer. Mihez kezdjek a levelekkel,
a széllel, a nézéssel; és a szél

mihez kezdett hozzá, mikor először
ért hozzám; s hozzám ért-e; oly időből
fúj ez itt ma, amely már el nem ér.



 

Az oldal tetejére