Mágnes | Szendrey Júlia

Vachott Sándorné Csapó Mária, aki Szendrey Júliának barátnője, pályatársa és később vetélytársa volt, így írt emlékirataiban Szendrey Júlia szivarozásáról:

"— Jó napot, Juliska — szólék, midőn viszszanyertem beszélő tehetségemet —, talán rosszkor is jöttem.
Petőimé szavaim első hangjára már karjai közé zárt s oly melegen ölelt magához, a szivart és sapkát hirtelen félre lökve s letéve a könyvet is, mintha látogatásom boldoggá tette volna őt.
— Hozott Isten! — mondá őszinte örömmel. — Egész nap vártalak, s most, mikor végre csakugyan itt vagy nálam, alig hiszek saját szemeimnek, alig merem elhinni, hogy valóban meglátogattál.
— Hiszen megigértem, hogy el fogok jönni — viszonzám, felindulásommal küzdve azon gondolat hatása alatt, hogy mint más felesége, miként van ereje és bátorsága a szerencsétlen asszonynak szemeit e képre emelni. — Hidd el, Juliskám, hogy semmiért el nem mulasztottam volna e találkozást, annyira vágytam tőled magadtól hallani sokat, igen sokat, a mi megnyugtasson, a mi kimentsen téged. De e szoba küszöbére lépve úgy megdöbbentem.
— Nemde szivaromtól? — szólt szavaimat hirtelen megszakítva — s ettől a bolondságtól — tévé hozzá kissé elpirulva, miközben a szerb sapkára mutatott. — Magam sem tudom, hogy szoktam hozzá, — de itthon rendesen viselem egy idő óta, öntudatlanul is a fejemre teszem, mint némely asszony a főkötőjét szokta. Ma azonban, mikor téged oly óhajtva vártalak, ha nem önkéntelenül történik, semmi esetre elő nem veszem sem e sapkát, sem a szivart, — mert tudom, hogy te az eféle kedvteléseket nem igen helyesled asszonyoknál.
— Ily csekélységek miatt nem ütköztem volna én meg, hidd el, Juliskám — viszonoztam kitelhető nyájasan, hogy e részben őt megnyugtassam s kimentsem magamat —, sőt ezúttal, ha nem figyelmeztetsz, talán észre sem veszem ártalmatlan különcségeidet. — De amaz arckép feletted, — az, annak látása döbbentett meg úgy e szobában."

(Vachott Sándorné Csapó Mária: Rajzok a múltból. Emlékiratok)