Mappa | A/5

Csinszka barátnőjének, Ferenczy Zsizsinek, ekképpen ír Adyval való találkozásáról:

„Csütörtök estétől péntek estig fölkeresett és vendégem volt a bátyám – Ady Endre. Kicsit remegve néztem szembe bakfisságom lázálmainak legendás álomlovagjával, mikor kezet fogtunk. Aztán – csodálatosan szép volt minden, éreztem, hogy nem veszítem el pillanatig sem magamat, úr fölöttem mindvégig valami ösztönszerű jóízlés, nem ferde, nem visszás egy mozdulat se, s egy szavam sincs zavaros vagy okoskodó. Tavasz, napfény – virágos fák s egy kis japánkert a lakás, annyi benne a cseresznyevirág. Egyszerű, szíves melegség, meghitt rokoni szavak, tisztaság, csend – ez volt a milieu. Könyvei, képe, minden, ami tapsos, nagy nevével összefügg, s reklámízűen szenzációs – eltéve, szinte rejtve – valami ösztönös megérzéssel.

És a drága, az egyetlen az ünnepelt félisten – boldog volt a csöndben. Éreztem, hogy otthon érzi magát, pihen, és ráfér ez a pihenés. Szeretettel ragaszkodó, meghitt melegséggel néz végig rajtam, és adott pillanatban szinte gyerekes hálával csókolja meg a kezemet, – mert megkíméltem a csalódástól, mitől mindketten féltünk. Fél és gyűlöli az irodalmi hisztérikák magukkínálását, s az egész egyetlen nagy egyéniség karaktere valami az isten és a gyermek pompás keverékéből. Végtelen jóságos és végtelen kegyetlen, tudatos és naiv, babonás és rendkívül tisztán lát, egészben azonban nyílt és nagyon becsületes. Charmeur, úri érzésű, kicsit gőgösen tartózkodó, de a kedvessége végtelen. Sohasem poseur, világfájdalmas vagy groteszk, s a kultúrája óriási. Szellemes, ritka előadó, nagyszerűen képzett intellektuel, sokszor pajkos, kölykösen kötekedő, egészen a gaminségig, de több természetes tisztaságot, több igazi mesterkéletlen bájt s több genialitást nem láttam még együtt.

Igazán összeszorul a szívem, hogy ennyi tiszta, hozzám közel álló szépség és érték képviselője – egy ilyen bájos, ragyogó egyéniség – ma már roncs és letagadhatatlanul beteg ember. Folytonos láz, forró kezek, mik félóránként válnak jéghideggé, hörgő tüdő, köhögés, mi letompítja mély csengésű, férfias hangját, álmatlanság, örökös veronálszedés, s egy nagyfokú neuraszténia öli meg idő előtt, s én nagyon meggyászolom az elvesztését, mert több a jóbarátnál s talán a testvérnél is, és féltettebb nekem ez az ember, aki minden 100 évben csodaként teszi lábát a földre.

Ady Endre mint kuriózum – 36 éves, középalakúnál valamivel magasabb, izmos, vállas férfi, kicsit hajlottan jár. – Lába, keze szép, kicsi és rajzos – a kéz, bár férfias, kurtizánként ápolt és fehér – körömformái rendkivül szépek. Érdekes, határozott finomságok az arcon, mi cseppet sem beesett, dús, sötétbarna, természetesen hullámos, selymes haj, elég jó teint, mélyrelátó, beszédes, okos, fekete, hosszú vágású, gyönyörű nagy szemek, nyílt homlok, energikus áll, rajzos, finom vonalú száj – mit fogainak lényeges rendetlensége néha kivesz szép karakteréből, – az egész ensemble egy bohémkedő vidéki gentry természetes báját egyesíti magában...”