Mérlegen egy életmű

Déry Tibor: Emlékek az alvilágból

Lelkem teljes szenvedélyével ebben az időben csak két emberhez ragaszkodtam, anyámhoz és feleségemhez. Érzelmi életem már hosszabb ideje elkorcsosodott, az emberszeretet természetes alapállásából, mely tartásomat jellemezte, mindjobban kiferdült. Szűkmarkú lett, azaz tartózkodó, mind az adásban, mind az elfogadásban. Nem írom le a folyamatot, nem ide tartozik, épp csak megemlítem, hogy elsősorban sikertelenségemnek tulajdonítom, pontosabban, hogy nem végezhettem el a társadalomban azt a munkát, melyre alkalmas vagyok. Nem írhattam, illetve nem közölhettem azt, amit írtam. Asztalfiókomban feküdt A befejezetlen mondat, melyen négy évig dolgoztam, a közlés legkisebb reménye nélkül, s mellette még néhány könyvem kézirata. Most látom csak utólag, milyen embertelen harcot folytattam magamban, kereken tíz évig, a reménytelenség ellen, s nem csodálom, hogy elkoptam. Ha a társadalom minduntalan visszanyesi az ember teremtő munkakedvét, akkor indulataival elsősorban ez ellen a társadalom ellen fordul, de végül önmaga ellen is. Számkivetettnek éreztem magam minden emberi közösségből, nevetséges különcnek, aki nem emberszabású rigolyáit kergeti. A testté vált rögeszme voltam, egy elmebajos ködkép, füst, amely eloszlik. Hozzám mérve vaskos, jóízű realitás volt még az öngyilkosságba hulló József Attila is, Illyés Gyuláról nem is beszélve. Azt kellett hinnem, hogy nem értek s nem tudok az emberek nyelvén. Minden barátomnak volt valami akármilyen szűk társadalmi háttere, amelynek nekitámaszthatta a vállát, nekem jó, ha tíz-húsz emberem akadt, akik „bíztak” bennem. Negyventől ötvenéves koromig még mindig mint „fiatal tehetséget” tartott számon az a néhány írástudó s irodalomkedvelő ember, akik egy ország közönsége helyett a kézirataimat betűzgették. Zárójelben jegyzem itt meg, amit ma már elég világosan látok: én sem voltam ártatlan ebben a helyzetben, makacsságom épp abba fogódzott, amit el kellett volna vetnie, s minél vaskosabb volt körülöttem a közöny, én annál konokabbul ragaszkodtam merevségemhez. Életemben, művészetemben gyakran már cikornyás lettem a cikornya kedvéért, emberi, írói mondanivalóm szinte elsikkadt. A sanda mészáros voltam, aki másfelé néz, mint ahova üt.